Bűnös, aki él! Szívem élve keresztre feszít
s e kínt nem enyhíti sem bűnbánat sem hit.
Vedd el tőlem ezt a kehelyt, nem kívánom,
tiszta szívemből minden bűnöm bánom.
Mindenkinek a maga keresztje. Ki szeretne
egy olyat, kinek minden bűne a szerelme?

Kivel egykor közös volt az öröm, a bánat,
az most véresre veri verejtékes hátam.
Én vétkem, én vétkem. Bocsáss meg, vétettem,
mert bízni, hinni, tiszta szívből szeretni mertem.
Miért hagytál el engem? Kezedbe tettem lelkem.
Csakhogy a feltámadás most már lehetetlen.

Bár az én csuklómat nem tépték vas-szegek,
és töviskorona sem sebezte véresre fejemet,
Azt a lándzsaszúrást mégiscsak én kaptam
a szívembe. De bizony mondom, harmadnapra
nem támadok föl, s ha kinyílik majd a kamra,
engem megtaláltok ott, magamra maradva.

S ha a főtemplom főfala talán meg is reped,
azért még senki nem fog majd festett képeken
és faragott szobrokon megemlékezni rólam.
Elárultál. Te árultál el először azzal a csókkal,
mit hiába vártam, majd megtagadtak százan…
És ezer lábbal taposták lelkem a sárba.

Nem vádollak. Nincs is miért. Ki maga bűntelen
az vesse rád az első követ. Hisz csak hűtlen
lettél egy álomhoz. Hisz csak feladtad álmunkat.
Ez nem bűn. Kik érzésekből keresztet ácsolnak,
élőnek s félholtnak és emberfiát, ki talán vétlen,
ostorozzák kíméletlen, én csak őket nem értem.

A víz borrá vált, mely az én vérem, és a kenyér
fehér, mint az én testem. De te igyál, és egyél,
abból, ami vagyok, ami lettem, semmit ne vegyél
észre. Bárki is voltál eddig, ezután is az legyél,
kiálts Barabást, és állj be a kődobálók közé Te is,
s kérj magadnak tiszta vizet, és mossad kezeid.