A világ legszebb szerelmes verse
fényesi 2007.09.29. 21:54
Nem ilyen.
Mostanában rövidebbek az évek, csak a pillanat a régi, ahogy megül, a templomharang bongása, méhek zajongása száradtkoszorús temetőkben, válladról, ahogy ruhád aláhull. Mennyi is volt? Talán napok, hónapok, hetek. Mentsetek meg! Ments meg Te időtlen vágtában fogant kölyke ennek a zavaros pályaudvari váróteremnek, ahová koldulni jár a lét, és mezítelen arcokkal is rejtekben marad minden emberinek tartott utalása egy régi hajnalnak, amikor nyílt egy új virág! Csak én láttam, csak nekem színeződött, értem borult a földig, én tehetek szépségéről, nekem hervad el majd egyszer. Tudom. Mennyi is volt? Talán hónapok, hetek? Nem időben mérek! Nincs perc, az óra is semmiség, kitárul a Minden, értem halottvivők jönnek, szemeikben öröm, megértés.- Látod, mennyire szeret! Boldog az Úr, ha őt elé visszük! Látod, még mosolyog, s szólt, egy nevet mondott, mielőtt elment! Hol van? Ki az, kit nevezett? Kire kért áldást, védelmet? Messze jár. Első volt és végső, értett, és megérzett. Föld volt, fűszeres takaró, szó a nagy csöndre, perc helyett érintés, órák körében látomás egy új világról! Megtérnek végül mind a lakatlan szavak, és betűnként találnak végleg nyughelyet. Máshol, senkinek. Mennyire távol, és közel aki szeret! Mindig így van ez. Milyen a közel, mennyire semmi a távol, ha szeretsz! Pedig csak egy kis alamizsnát, egy kis alamizsnát kaphatunk! Előttünk dölyfös mindenek járnak, vérükben ősi ösztön: Eltiporni, zsigerelni, megölni, megölni! Én nem ilyen sokakra vágyom! Lennék csak zsoldosa a jónak! Jutalmam sem legyen elég engesztelő, hogy többet kívánnék! Soha, soha többé!
|