Áldásban
arnytk 2007.10.19. 21:55
ÁLDÁSBAN
Fátyolos szemekkel követem lassú lépteit. Teám mellé mosolyt kínál, aggódón felém néz, s ahogy távolabbra mozdul, arca szelíd törődésbe fordul.
Láztalan fekszem, de erőm még messze, valahol félúton hever a mögöttem hagyott tereken. Tűnődöm a reám nehezedő terheken, miközben görcsös köhögésbe menekül a védekezés.
Újabb és újabb karokat növeszt a tüdőmből felszakadó fájdalom ólom-keresztje, s én tartom, míg bírom, hisz’ megtanultam: Jót, s rosszat vinni kell, erőn felül sem eresztve.
Elcsendesült sóhajt simít a reggel napsugaras fénye, s míg tűnődve felnézek az égen kúszó felhők fodros hab-örvényébe, a megmaradt évek reményét láthatatlan rózsafüzérként a végtelenbe számolom.
Árva lelkünk hálásan összesimul, s a Szeretet, óvón körénk fonódva, áldó kegyelmet koldul. Nem kutatjuk, miért gördülnek ajkunk felé a könnyek, csak nézzük egymást, s hisszük, hogy együtt most már minden könnyebb.
Már nem kutatjuk, mit temet a távoli múlt a szemünk sarkában meghúzódó szarkalábban, de értjük, mi mozdul az adni akarásban, s látjuk már, miként takarja le fátylával a kor az őszbe hajló éveket.
Csak legyen még idő megköszönni, hogy az Út idáig elvezetett…
2007.
|