elveszett álmaink a múltban élnek.
köszönik, jól érzik magukat.
ők már a jelentől sem félnek,
csak járják a távoli homályból
időnként visszatérő táncuk,
levették arcukról minden ráncuk,
mint szellemek, néha kísértnek,
hol nevetnek, hol sírnak,
de már semmit nem remélnek.
álmaink megmaradtak.
laknak templomok magas tornyán,
vagy erős hegyek büszke ormán,
lobogó hajukat fújja viharos szél,
köpenyüket havazza zordan a tél,
Nap szívja bőrét mindnek, amíg csak él,
arcukat mossa jeges eső,
omolhat rájuk szikla tető,
ürülhet ki bőségszaru-etető.
de álmaink mindig bennünk élnek.
tanultak az elveszett álmoktól sokat,
bölccsé értek,
és a jövőtől egyet sem félnek.