Sikoltó szelek kócolták a lelkem,
az álmok könnyei arcomra dermedtek,
a szavak néma hangokban lángoltak,
ujjaim közül hamuként szétszóródtak
zuhantam…
Vakon tapogatózva fényt loptam az útra.
feléd indultam…
Levegő-örvény csendjében éreztem,
hozzád végleg hazaért léptem.

Pőre lelkemmel, reszkető testemmel
most gyertyalángod mellé kuporodom,
fényében látom múltad,
és szemedben tükröződő arcom.
megmosdatsz…
felöltöztetsz Kékbe…
Fekhelyed lesz holtomiglan,
holtodiglan menedékem.

Fénnyé roppan körülöttünk a csend,
tompa érintésedre is megrezzenek.
mellém térdelsz…
Kezed kezemmel imára kulcsolod,
az álmokat már velem suttogod.
Lecsukódó pillámra
az utolsó könnycsepp burkot von.
súgod…
Ha magadra vigyázol, lelkem is óvod.

Bíborbarlangjából lép ki a hajnal,
harmatcsíkokra tapad rá szárnya,
csendes létnek álma lettél.
mellém bújsz…
lehunyod szemed…
Hisz' fekhelyem lett holtodiglan,
holtomiglan menedéked.